|
2021-08-22 15:27:56, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
Amikor a dűlő felső szélin nyiladozni kezdett a hóvirág, elérkezett lassan a tavasz. Esztike és Boldizsár csak nézték az oskolába menő többi gyereket, nekik nem lehetett mennijök, sok vót a dolog odahaza. Apjok pedig keményen büntette a legkisebb engedetlenséget is. Nem annyira szóval,mint inkább nadrágszíjjal, meg az ostor nyelivel. Sok nyomot hordott utána a két gyerek, pedig nem vótak űk rosszak, csak az édesapjok nemigen tudott parancsolni a kezinek, oszt olyankor odavágott, ha néki nem tetszett valami.
A két gyermek csendesen mindent azonnal megtett , amit feladatnak kaptak. Olykor egészen eszetlen kívánságai vót az apjoknak, mintha csak űköt akarná kínozni. Egyszer Boldizsár még éppen csak betőtötte a hat esztendőt, oszt álló nap állnia kellett a Sári kanca mellett , oszt hajtani rúlla a legyet. A kanca se tutta miér kell ez, meg Boldizsár se. Csak ottan állott étlen-szomjan naphosszat, oszt mikor elgyöngült a lába a kislegénynek, s leguggolt egy pillanatra , hát édesapja éppen meglátta, s olyat sózott az ostor nyelivel a hátára, hogy menten bekékült néki. Esztike mán nyóc esztendős volt , s titokban kivitt egy darab kenyeret a testvérének, meg egy pohár vizet . S ez bizony hatalmas cselekedet vót tülle, mer ha az apja meglátta vóna, bizonyosan véresre püföli a csupasz fenekit szíjjal.
Bérci Elemér mogorva ember vót odahaza, nem úgy künn a világba. Mindenki vicces,mulaccságos embernek tartotta, aki egyedül nevelte a két gyerekit, s azok míly hálátlanul viselkedtek véle - így mesélte mindenkinek- semmi nem elég jó azoknak.
Iskolába se akartak menni - dehogynem akartak vóna.
Így tellett a két gyermek élete a Bérci tanyán. Csendbe vótak, örültek, hogy éltek. Estenkint együtt aludtak el, de egészen nyugodtan azér nem aludhattak, mert vót olyan, hogy az apjok kapatosan gyött haza, oszt akkor éccaka is kiparncsolta üköt az ágybúl, oszt mikor mihez vót kedve, aztat kellett a két gyermeknek tenni. Vót ,hogy csizmát kellett pucolni vót, hogy ganyét hordani, vagy vizet húzni a kútrúl, vagy az udvart seperni. Mindegy vót, hogy tél vagy nyár van, van é rajtok ruha vagy nincs. Vót , hogy egy szál ingbe, meg gatyába hajnaltúl reggelig havat lapátoltak. Mikor mán meg vót kékülve kezök-lábok, s alig bírtak mozogni , akkor bémehettek felőtözni, kaptak egy pohár tejet, oszt csinálni kellett a napi munkát. Étetni, fejni, ganyézni, benn a házba takarítni. Mer patyolatnak kellett lenni a portának. Senki nem láthatott nálok semmi furcsaságot, ha arra vetette a sors . Ha véletlen elvitte űköt az apjok valahova-leginkább templomba egy hónapba eccer, hogy lássák, milyen szép család is az övék-, hát igazi mintagyerekek vótak. Mer hát ugye hogyan is mertek vóna nem azok lenni?
Elteltek így az esztendők, a két gyermek szívének egyetlen menedéke az édesanyjok emléke, ki még Boldizsár születése után elment a Teremtőhöz. Meg amirül nem tudott az apjok, lakott egy asszony az erdőbe, többen boszorkának monták, kerülték is.A két gyereknek nem sok félnivalója vót idegenektül, s lassankint tehen meg disznó legeltetés közbe összebarátkoztak Márival.
Mári egyedül élt a tőgy erdő felső szélin,fél úton a faluba, alig fél óra járásra Esztikéék házátúl. S mikor a gyerekek apja messze ment vásárba, hát mindig ott legeltettek Mári közelibe, s mikor Mári meglátta üköt, menten valami finomságot kezdett főzni.
Mári eltemette a férjét meg a leányát hét esztendeje. Akkor fogta magát , s kikőtözött öregannyátúl reámaradt viskóba az erdő szélire, oszt onnantúl kerülte az embereket. Ha szép ruhát kellett varratni azér meglelték,mer olyan ügyes keze vót, hogy csudájára jártak. Nem mindent vállalt ám el, csak éppen annyit , ami kellett neki az élethez. Nagy ritkán bément a faluba.S olyankor se nagyon szólott, csak intézte a dógát, oszt indult visszafele. Megútálta az emberek közelségit valahogy. Kinn az erdőbe a két kis kecskéjével, nehány aprólékkal megvót a maga kis életivel. Csinált egy kis fődet ott magának, hun megtermett ami néki télire elegendő vót. Meg az erdő adott néki gombát, málnát, szamócát, vadkörtét, rőzsét . Nem akart ű többet, csak túlélni még mehet az övéihez. Ha találkozni akart vélök , nem siettethette a dógot. Muszáj vót megvárni, még Isten elszólítja.
Éppen hazafele tartott egy falubéli napon, mikor először meglátta a leányt. A leány ekkor alig múlott kilenc esztendős.Haja a derekát verdeste ,de fénytelen vót , szinte szürke. Meztérláb legeltette a disznaját, s közben dudorászott valamit. S mikor egymásra néztek valami különös érzés fogta el. A leánynak hatalmas barna szemei vótak, s úgy nézett reá , mint valami királynéra. Őreá, Márira. Nem úgy ,mint a falu bolondjára,ahogy sokan mások. Mári megállott egy pillanatra a kosarábul kivett egy szép körtét, s a leánynak nyútotta.
-Egyél gyermek, olyan kis soványka vagy.
A kisleány óvatosan nyúlt a gyümölcsért, elvette, forgatta,nézegette.
- No ! Tán nem láttál még körtét leány?
- Eztet meg lehet enni? - kérdezte Esztike alig hallhatóan.
- Meg hát gyermek, mint a kenyeret.
S ahogy Mári kimondta, a kenyér szót a leányka úgy kezdte el habzsolni az érett , finom körtét, hogy Mári attúl tartott megfullad.
- Lassan leány! Van másik, mit kapkodol? Adok még ! Anyádék ennyire szegények, hogy éhezel?
- Nincsen anyám.- mondta a leány teli szájjal, nyeldekelve. Szemei megkönnyesedtek oly hevesen falta a körtét, a leve csúrgott a nyakába.
- Hát hun van ? Apád csak van? - kérdezte Mári.
Ekkor Esztike kezében kicsit megállt a körte, lenyelte mi a szájába vót, s mint egy kis szárnyaszegett vereb körbenézett, s újra rettegni kezdett.
- Anyám meghalt, mikor a testvérem született. Tiszteletreméltó édesapám Bérci Elemér, aki egy nagyon rendes ember, nagyon szeret minket, és mindent megad nékünk, s mi nem lehetünk elég hálássak a jósságájér ,ameddig csak éjjünk.-mondta a leány a dícséretet édesapjára,ahogy tanulta, amit bármilyen helyzetben el kellett tudni mondani, ha édesapja szóba került.
Márinak összeszűkült a homlokán egy ránc, s a szemeivel oly erősen nézte a leányt,mintha átlátna rajt. S az egyik dolog ami miatt féltek az emberek tűlle az bizony a szája vót Márinak. Neki mindegy vót kivel álljék szembe, mindenkinek odamondta az igazat. S mindenki pontosan tudta, hogy Mári igazat mond. S azt bizony nem mindenkinek vót kellemes hallani. Így elhíresztelte egy-két ember -ki nem örült Mári nyelvinek- ,hogy az asszony bizony beleőrült a gyászba.S vót aki hitte, meg vót aki nem.
- Bérci. Azt agyon kéne ütni, oszt a kutyáknak lökni. Eccer szólott hozzám, süt belüle a rossz. Gonosz lakik benne, láttam a szemibe .Ejnye leány, de sajnállak.
Esztike csak húzkodta az inget magán, mer csak templomba vagy a faluba lehetett rendesen felőtözni.Amikor odahaza kellett dógozni csak ócska rongyokba jártak ,februártúl-novemberig mesztérláb, hogy ne kopjék el gyorsan a pár cipő ami van. Mán az orra is ki vót vágva mer kicsi vót, de a talpa még szép új vót , nem kellett másikat venni.Vót mindig egy pár ünneplő lábbelijök, de aztat csak emberek közi lehetett felvenni, mer nem lopja az édesapjok a pénzt.
Mári adott még egy körtét a leánynak , s majd így szólott.
- Ott lakok fenn a kis viskóba. A tőgyerdő másik ódalán, legeltethetnél arra , oszt én meg éppen főzök valamit, hát ehetnél nálam néha napján, ha vóna kedved.Hogy hívnak leány?
- Eszter vagyok. A testvérem Boldizsár. Nem mehessünk odájig. Ott nem halhassuk, ha édesapánk híj minket.
S ahogy eztet kimondta, meghallotta Elemér hangját.
-.....Esztiiiiiiiiii......Esztiiiiiiii!!!!!! Hol a mocskos kurva anyádba vagy te büdös dög ???Esztiiiiiiii!!!!!!
A leány úgy összerezzent apja hangjának hallatán, hogy egész kifutott a vér az arcábúl, még az a csepp is ami ott vót egyáltalán. Nem szólott az semmit, csak futásnak eredt, a két koca meg a hat süldő tutta a dógát, s mivel a disznó okos jószág, hát futottak űk is a kisgazdájok után.Szaladt a leány ahogy a lába bírta, s már azon gondolkodott mit felejtett el , s milyen nagy bajt okozhatott szegény édesapjának, ki éjt nappá téve csak értök dógozik.
Mári csak nézett a leány után, füttyentett egy laposat , s Bundás meg Betyár a két kuvasz rögtön a lábához álltak két ódalrúl.A kezit Bundás fejire tette , s nézett a leány után,csak ennyit mondott.
- Látod Bundás , ezér nem megyek emberek közi. -intett a tanya feli a fejivel, mintha a kutya értené ütet-, az én Miklósom meg Ilonkám halott, az ilyen féreg meg él. Hát milyen Isten az ilyen mondjad meg nékem?Eztet nézzem odakinn?
S lassan elindult hazafele a viskóba, s alig hitte , hogy hazaérjen az ismerős négy fal közi. Mikor hazaindult még azon gondolkozott mit fog vacsorálni, de nem bírt enni. Mindig az a leány jött elibe, ahogy a körtét habzsolta, s ahogy apja hangjára rohanni kezdett. Szerencsétlen gyermek, ahonnat a szeretet kéne gyöjjék ottan nyomorítik meg a kis lelkit. S ekkor Mári olyat tett, amit hét esztendeje nem. Istenhez szólott. Magáért sose tette vóna, de annak a leánynak a nézése... Belsajdult a lelke , ha reágondolt.
Istenem adj ennek a leánynak kiutat abbúl a helybűl, meg a testvérinek is. Nem mondom, hogy az apjok haljon meg, pedig szivem szerint mondanám, dehát ilyent mégse kérhetek tűlled. Hozd ki onnet azt a két gyereket. Ha mán az enyimeket elvitted, ezeket ne haggyad szenvedni ottan. S Mári innentűl kezdve minden este elmondott egy imát a két gyerekér.
Éppen máma van ennek öt esztendeje. S Mári szomorkodott éppen, mer az Isten nem halotta űtet. A két gyerek ott lakik a tanyán, s szinte minden héten nála esznek egyszer legalább, s lassan reá jöttek hogyan lehet odáig felmenni legeltetni, hogy apjok ne fogjék gyanút, hogy találkoznak valakivel.
Gyakran kenegette a sebeiket, ahogyan az apjok megverte üköt, legtöbbször a semmiér. Lassankint megtanította űköt olvasni, s írni. S bár igen lassan haladtak, minden percét élvezték. S a két gyermek lassan megértette, hogy ahogyan űk élnek az apjokkal az nincsen rendben. Eleinte nem hitték el Márinak, hogy az apjok rossz. Megharagudtak Márira, hogy hazudik. S csak rosszat akar az apjoknak.Nehezen értették meg , hogy legtöbb gyereket akit szeretnek odahaza nem ütik-vágják. Hogy enni kapnak, rendes ruhába járnak, s az iskola nem az ördögtűl való, hanem sok dógot meg lehet ottan tanulni. S aki szeret egy másik embert , az nem emeli reá a kezit.
A két gyereket valójában Mári tartotta életben öt esztendőn át.
-Boldizsár, szerintem ma beszélhetnénk vele.
-Hidd meg testvérem, nem jó gondolat.
-Boldizsár, én hiszek benne, hogy apánk is tud változni. Mongyuk meg néki, hogy így nem jó élni, hogy van más élet is, az neki is jobb vóna.
-Honnet tudod néki mi a jó Esztike? Oszt ha neki ez a jó, hogy minket bánt? Ha őnéki az a jó, hogy kínozhat minket?
- Oszt mi van, ha igazam van , oszt meg se próbáltuk?
-Tudod Esztikém, te még mindig igen szereted, mer az apánk, én meg mán nem bírok úgy reá tekinteni, mint egy édesapára, csak egy gonosz, rossz embert látok benne, mikor reánézek, és aztat akarom, hogy meghaljon, mer ameddig él, addig nem lesz nyugodalmunk.
- Tudod, én is látom ám eztet, de nem akarom elhinni. Vajon édesanyánkat is bántotta mindég?
- Nem tudom Esztike, de nem lehetett édesanyánk élete se könnyű véle, az bizonyos.
- Csendesen Boldizsár, jön befele! Én megkérdezem most!
- Ne csináld Esztike, kérlek!- s Boldizsár könyörgő szemekkel nézett a testvérére, hogy ne tegye. Hogy csak szökjenek meg, ahogy tervezgetik évek óta, s elmennek innen. Akkor vége lesz ennek.
Elemér ahogy belépett az ajtón, parancsoló hangnemre váltott. Leült a hokedlire, s szólott:
-Csizmát!- ez mindig az Eszterke feladata vót, le kellett húznia édesapja csizmáját, azt megtakarítani, kapcáját rögvest beáztatni, lábát megmosni. Vacsorát elébe tenni. A két gyermek ilyenkor csak az utasításokat leste, hogy minél hamarabb túl legyenek az esti szokásos dógokon. Esztike húzta a csizmát, s ilyenkor a lába közi kellett venni édesapja lábát, s néki háttal aztat húzni vót muszáj, s ilyenkor az apja jó magasra emelte a lábát erőssen, hogy néha mán fájt is a leánynak, de nem szólhatott, s aztat hitte, mindenhun így húzzák le a csizmát a leányok az apjokrúl.
A következő vezényszó gyött.
- Lajbi!- ekkor Boldizsár is odapattant, s lesegítette apjárúl a lajbit, elvette kalapját, aztat átpucolta lószőr kefével, oszt a helyire tette. Ilyenkor az apja rendszeresen megkérdezte tűlle:
-Na, szőrös é mán a tököd, fiam? - erre válaszolni kellett, s a választúl eltekintve, ha Elemér éppen úgy döntött, hogy máma nem hisz a legénynek, akkor le kellett vetkezni, s megmutatni . Egyszer hazugságon csípte , s a legény egész este pucér fenekkel állhatott a konyhába, s nem mozdulhatott onnet.
Esztike minden bátorságát összeszedve kérdezés nékül megszólalt , miután az apja megvacsorált, s pipára gyútott. Oly csendes vót , mán aztat hitték jó kedve is lehet néki.
-Édesapám. - szólott Esztike egérke hangon, egészen halkan.
-Mi az Isten? Mán kérdés nékül pofázzunk ebbe a házba?
-Bocsásson meg, csak kérdenék valamit, ha nem bánja.
- Most mán mit bánjak? Há pofázol ha kérdenek, ha nem! Az anyád szemtelen Istenit né.
-Édesapám. Mink nem élhetnénk egy cseppet máshogy? Hogy nem ver minket állandóan?
Elemér felnézett a merengésibűl, s olyan méreg gyött beli, hogy meg tutta vóna ölni a leányt menten. Esztike annyira eltökélte, hogy megkérdezi, hogy csak lefele nézett a fődre, s nem vette észre, hogy micsoda bajt csinált magának, Boldizsár mindent látott és értett, s tutta itten máma nagy verések gyönnek, s ezentúl minden még rosszabb lesz. Odalépett Esztike meg az édesapja közi, talán ha most üthet hirtelen egyet az apjok nem akar oly sokat még. S ahogy lépett, szólott is:
-Édesapám.
S abban igaza lett, hogy apjok az első ingerületbűl őtet ütötte, de abba nem, hogy ezzel abba is haggya.
-Mi a hétszentséges Úristen megy itten máma? Itt mindenki akkor pofázik mán , mikor akar? - s ezzel elkapta Boldizsár grabancát, s elkezdte ököllel ütni a legény fejit.
Általában nem szóltak egymás verésibe a testvérek, hisz akkor tovább tartott, s ha tovább tart, tovább fáj. Olyan vót, hogy egyik a másik helyett odaálott, mer a másik igen sokat kapott mán.
Most viszont Esztike elkezte kirángatni apja kezibűl Boldizsárt, s kiabálni kezdett:
-Én vagyok a bűnös, éngem üssön édesapám,éngem! Boldizsár nem tehet errűl, nem tudott semmit! Kérem szépen édesapám ,éngem üssön, ne ütet!
Ekkor Elemér keze megállt a levegőbe. S a leányra nézett. Lassan, igen lassan elengedte a legényt, s az a fődre esett, s megindult a leány felé.
-Téged üsselek? Aztat akarod, hogy téged üsselek? - mondotta egészen halkan, félelmetesen. Esztike csak állt ott a konyhába, s hiába verték meg szinte majd minden nap, enyire sose félt. Érezte ahogy a langyos pisi végigcsurog a combján, s le egész a fődre,egész testibe reszketett, de nem bírt megmozdulni. Amikor az elő ütés érte az arcát, egész megkönnyebbült, hiszen nem is ököllel kapta, csak nyitott tenyérrel. Na tessék, oszt ő meg itten összepisilte magát ijedtibe.
Elemér gyakorta tépte a leány haját. Csuklójára tekerte a vastag hajfonatot, s ezzel szinte menten tehetetlenné tette a leányt, s bármit is tett, az innettűl csak nyüszíteni bírt.
Valójában Elemér ezt a részt kedvelte a legjobban. Hisz ott vergődött a kis szuka a kezibe, oszt aztat csinált vele, amit csak akart.
Esztike egy pillanatra odanézett ahun Boldi feküdt még az előbb, de most sehun sincs. Sikerült neki, kiszökött!
Ha most agyonüt, de Boldizsár megmenekült, megérte. Erre gondolt Esztike, ahogy nézte, hogy az apja csatolja le a nadrágszíjat. Annyiszor elképzelte, hogy ilyenkor erősebb, mint az apja, és megfogja a kezit, s szépen elmongya néki, hogy ez miért nagyon rossz dolog.
- Mert fáj nekem!
Ezt akarta mindig elmondani néki. Sose tudta. Pontosan tudta mi fog most következni. Minden lépést tudott előre. Feltekeri a hajamat a kezire, amíg mán anyira fáj, hogy alig kapok levegőt, és nem bírok rendesen sírni se, csak nyüszitni, s akkor elkezdi ütni a szíjjal a hátam. Mindig előbb a hátam. Majd mikor ott mán véresedik, akkor leteszi a szíjat oszt az arcom kezdi ütni a kezivel, az jó mer az orrombúl hamar gyön a vér. A vér jó, attúl hamarabb megnyugszik. Ha elég véres az orrom meg az arcom, akkor utána mán pár rúgással megelégedik. Eccer nem kezdett vérezni az orrom, igen sokáj tartott mire megnyugodott. Olyankor tán aztat hiszi mán nem elég erős ű, vagy nem tudom.
Most is sokáj fog tartani érzem, tudom. Ha sokáj tart, sokáj fáj.
Mári kint ült a ház előtt, s éppen kompért pucolt a leveshe, mikor stráf állott meg kinn az úton. A kutyák menten elibe mentek, bárki azér nem gyöhetett be Márihoz. Dézsi Levente azon kevesek közi tartozott, akit Mári mindig szívesen látott. A legény a másik faluba járt udvarolni a Becskei Pali leányához Erzsikéhez. S időnkint benézett Márihoz, beszélgettek keveset, olykor édesannya Bözsi néni küdött Márinak ezt- azt. Hol kis disznózsírt, darab szalonnát, bödönös húst, gyümőcsöt, zőccséget, amibűl éppen vót kis felesleg.
- Adjon Isten Mári nénjém! - Levente mindig így köszönt néki,kalapját emelve, holott nem vótak rokonságba, még Dézsiékrűl se. Levente meg ugye nem édes gyerek vót, s mégis jobban szerették az életöknél az öregek.
Mári ahogy reánézett, mindig megmelegedett a szíve, s elmosolyodott a szép legény láttán, valahogy az urára emlékeztette fiatal legény korába, s ettűl a kedves emléktűl mindig jókedve lett .
-Isten hozott drága fiam! Isten hozott! - ment elibe Mári, kezit türülte a csutakba , s nagy örömmel ölelte a legényt meg. Ülj le nálam, s hozok néked jó forrásvizet, olyan úgysincs a faluba! - mondta Mári, s mire kimonta , mán ott is vót a hűs forrásvíz Levente előtt, meg egy darab béles. Mindig vót valami finomság eldugdosva , hogy ha a gyerekek fel tudnak gyönni, hát legyen étel nékik rögvest. Levente jóízűen megette a bélest, Mári meg csak gyönyörködött benne.
- Oszt mijáratba vagy fiam? Mész a leányhoz?
-Megyek Mári néném, de szivességér gyöttem. Tudom nem mindenkinek varr mán,de tán vélem kivételt tesz. Vállkendőt akarnék ajándékozni ennek a leánynak, s megkérem a kezit, mikor Mári nénjém elkészül, ha elvállalja a kedvemér.
Mári felugrott, s össze- vissza csókolgatta Levente arcát, még a könnyei is eleredtek.
- Hogyne vállalnám fiam! Adja Isten, hogy sokáj örüljetek egymásnak!
Ekkor Betyár ugatva megindult a fődút fele, onnat szoktak érkezni a gyerekek, de most csak Boldizsár jött. Arca véresre verve, felpüffedve, alig állott a lábán. Szaladt elibe Mári, s Levente is, s éppen csak elkapta Levente a legénykét ,mielőtt az összeesett. S alig érthetően de sietősen beszélni kezdett.
- Mári,agyon fogja verni! Eszterkét . Apánk. Hozzátok el onnet. Agyon fogja verni. - s innentűl csak ezt az egy mondatot hajtogatta.
-Ki ez a legény Mári nénjém?- kérdezte Levente, s közben bevitte a legényt lefektette a dikóra.
- Nincs erre idő Levente, az apjok a Bérci Elemér, ha nem siessünk tényleg agyonüti a leányt. - s azzal Mári kendőt kanyarított a vállára. Reánézett Boldizsárra, s bár a szíve majd meghasadt, nem volt idő arra , hogy ápolni kezgye.
Levente megfordította a stráfot, Mári felugrott , füttyentett a két kutyának, s azok röpültek a vágtázó lovak után. Levente odaengedte nékik a szárat, cserdített egyet az ostorral, s azok szinte nem érintették a fődet a lábokkal.
- Kapaszkodjék nénjém!- de Márit csak Eszterke érddekelte, hogy még életbe találja a leányt.Kezei elfehéredtek a vason, ahogy a bakon ülve markolta, és csak imádkozni tudott. Nagyon hamar odaértek a Bérci tanyára.
Csend volt. Rémisztő, fullasztó csend.
A malacok a hátsó udvaron deleltek, a tehenek a nyári szálláson kérődztek, sehol nem lehetett látni semmi furcsaságot.Mégis Mári arca olyan fehér vót , mint a templomi gyertya áldozáskor. Biztos vót benne, hogy valami rettenetes dolog történt. Leszálltak a stráfrúl, s lassan haladtak befele. Ott is vót kutya, de mivel a gyerekek gyakran felvitték Márihoz űköt, ismerték a kuvaszokat, s Márit is. Egy vakkantás se vót.
Ahogy odaértek a házhoz, csak halk nyüszítésként hallották Esztike hangját.
S ahogy belláttak a szoba ablakon, éppen aztat látták, ahogyan Bérci Elemér a leány haját a csuklója köribe tekerve rángatja fel a fődrül a leányt, a háta csupa hurka, az orrábúl ömlik a vér, s a leány nem tud megállni a saját lábán, csak dűl erre meg arra, amerre az apja rángati.
Mikor ezt Levente meglátta oly méreg fogta el, hogy nem látott semmit se. Belökte az ajtót, s odalépett Bérci Elemérhez s csak ennyit szólott néki.
-Most próbálkozzék vélem kend, tán én inkább magához való vagyok , mint az a gyereklány.- s azzal megragadta két felürűl a ruhát rajta , oszt kiráncigálta az udvarra. Mári meg beszaladt a leányhoz, hogy kimenekíccse onnet. Csak a puffogást lehetett hallani, ahogy Levente mérgét tőti tiszteletreméltó Bérci Elemér édesapán. Aki a saját gyerekeit nyomorította .
Feltették a stráfra Esztikét , indultak vele a Mári házába. Levente csak segített bevinni a leányt , s már indult tovább. Hamarost megjött Bözsi néni , hogy segédkezzék a beteg gyermekek ápolásába. Megjött Komonyai Mari néni , levest hozott batyuba. Szegő Feriék családostúl jöttek, ruhákat hoztak a gyermekeknek.
Bertók János is megérkezett, s elvitte a félhótt Elemért, s bezárta.
S lassankint a falu apraja -naggya ott vót, mindenki hozott valamit, hisz igen restellették, hogy ez megtörténhetett, s űk nem vettek belüle észre semmit. Hetekig felváltva jártak az asszonyok Márihoz, horták az ételt, hogy csak a gyerekeket kejjen ápolni , ne törőggyék mással.Az egész falu odájig vót, hogy ilyen megesett. S mindenki a gyermekekért imádkozott, hogy magokhoz térjenek, s felgyógyuljék mindekettő. A pap is értök misézett.
Egész elcsendesedett az élet. S egy cseppet mindenki jobban figyelt a másikra ezut.
Néhány héttel azután, hogy ezek megvótak Esztike és Boldizsár Márihoz kőtözött, a tanyárul elhozták a kis szegénységöket s a maradékot meg eladták, s így szépen megvótak Márinál. Elkezték az oskolát, lassankint mán éccaka se riadtak fel minden zajra.
A falu tanácsa hetek óta azon tanakodott, hogy mi legyen a büntetésse Elemérnek. Mindenki nagyon várta , mit mondnak a vének, s mi a sorsa az ű falujokba egy ilyen ganyénak.
Harmadik hónapra vasárnap a tisztelendő kiprédikálta a templomba , hogy délután a kisbíró kidobojja mi az ítélet,hát a falu terén olyan csuda tömeget sose láttak azelőtt. Arrúl is vótak híresek, hogy itten nem akasztottak sose embert. Legfejjebb elkergették, s ide többet nem gyöhetett. S ilyen kegyetlen dolgot ez a falu eddig nem látott. Itt szerették a pulyákat, mégha némelyik vásott is vót, közösen jó példákkal azér mindbűl embert faragtak az öregek.
Pergett a dob, s mindenki találgatott, mi fog történni.
-KÖZHÍRRÉ TÉTETIK !!!
Berki Elemér ügyibe a falu tanácsa aztat döntötte, hogy Berki Elemért a tulajdon gyermekei ellen vétett gonoszságokért huszonöt botütésre ítéli.
A tömeg hangoskodni kezdett, mindenki igen kevesnek találta, hiszen a huszonöt botot túl lehet élni. Titokba mindenki azt hitte felakasszák.
Újra pergett a dob, s a kisbíró ismét szót kért.
Huszonöt botütés. Minden gyermekért külön. Minden apjokkal tőtött évökér külön.
Ekkor mindenki elcsendesedett, hiszen tutták voltaképp halálraítélték .
Ekkor Dézsi Pista bácsi lépett a kisbíró mellé, s megszólalt.
-Tuggyuk mink, hogy ítélkezni Isten dóga, ezér is hoztuk meg nehezen esztet a döntést.
Ez a kis falu eddig csendes , rendes embereké vót, s ha vót másfajta itten , hamar odébb állt, mer itten nem báncsuk a másikat. Az a dógunk , hogy ez így maraggyék. Egy olyan falu, ahun gyerekeket lehet ütni-vágni nem szép Isten szemibe.
S ki ezzel nem gondol hasonlót, az mostan mikor hazamegy, szeggye a sátorfáját, oszt keressék olyan falut, ahun esztet elnézik. Ebbe a faluba nem báncsuk a gyengébbet, hanem megvéggyük.
Nem számít ki gyereke, kinek a feleségi, kinek a jószágja. Ha valaki báncsa , vedd úgy ,mintha a tied vóna, s aztat bántaná. S ha mind így teszünk , nem lesz ki meg merészkedik még egy ilyet tenni.
Mert mind hibások vagyunk, hogy ez így lett. Én is, te is , mindenki. A két gyermek éveit vissza nem adhassuk, csak nyugalmat a hátralevő életökbe.
Isten segedelmével be is tarcsuk eztet.
Így történt, hogy a Felső-vidéken nem tűrték többet, ha valaki gyermekkel vagy asszonnyal kegyetlenül bánt.A két gyermek nem ment el a botozásra, s nem nézték végig apjok halálát,de később elmondták nékik, hogy mindvégig azt hajtotta üvöltve Bérci Elelmér tiszteletreméltó édesapa, míg az eszin vót:
-NAGYON FÁJ!!!
-rácz mónika-
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
Címkék: tiszteletreméltó, összebarátkoztak, megtörténhetett, megkönnyesedtek, engedetlenséget, esztiiiiiiiiii, szegénységöket, gonoszságokért, legeltethetnél, szárnyaszegett, halálraítélték, elcsendesedett, megkönnyebbült, szerencsétlen, elhíresztelte, nadrágszíjjal, elmosolyodott, megfordította, nyüszítésként, gyönyörködött, beszélhetnénk, megmelegedett, felgyógyuljék, hétszentséges, mintagyerekek, megtakarítani, megharagudtak, gyermekekért, restellették, segedelmével, kiprédikálta, kislegénynek, kiráncigálta, kiparncsolta, siettethette, kimenekíccse, dűlő felső, oskolába menő, dolog odahaza, legkisebb engedetlenséget, ostor nyelivel, édesapjok nemigen, darab kenyeret, pohár vizet, apja meglátta, csupasz fenekit, apjok kapatosan, udvart seperni, szál ingbe, pohár tejet, napi munkát, házba takarítni, Egyszer Boldizsár, Bérci Elemér, Ekkor Esztike, Látod Bundás, Megharagudtak Márira, Csendesen Boldizsár, Odalépett Esztike, Ekkor Elemér, Valójában Elemér, Dézsi Levente, Becskei Pali, Adjon Isten Mári, Adja Isten, Ekkor Betyár, Reánézett Boldizsárra, Mégis Mári, Bérci Elemérhez, Megjött Komonyai Mari, Szegő Feriék, Bertók János, Boldizsár Márihoz, Berki Elemér, Berki Elemért, Ekkor Dézsi Pista, Bérci Elelmér,
|
|
Offline
